2008. november 20. csütörtök | Szerzõ:

A kezdetek

Az erdők mindig fontos szerepet játszottak a város történetében, a város nevének eredete is az erdőkre vezethető vissza. Balla Gergely szerint a „Kőrisfa erdők”-ből ered a név. Szokolay Hátó János azt mondja, hogy Kőrös városát a tótok „Jászany-Misztó”-nak, Kőrösfa helynek nevezték. (Jaszna-Fraxinus-Kőrös).
A nagykőrösi erdőkről már az 1368-as okiratokból is olvashatunk, ami a mainál jóval nagyobb kiterjedésű lehetett. Az erdők emlékét egyébként ma már erdőtlen területek neve is őrzi. Ezek szerint erdő borította Nyársapátot (nyársapát), Bokros, Tázerdő, Vadas, Barátszilas (szilaserdő), Bántős helyét is.
Nagykőrös város határához az első idevonatkozó írásos emlékek szerint öt nagy erdőtömb tartozott:

  • Nagyerdő,
  • Csókáserdő,
  • Pálfája,
  • Bántős erdő,
  • Pótharaszt.

A Csókás Erdő térképe

Ebből az első négy ma is a város közigazgatási területéhez tartozik. Ezekről az erdőkről először törökkori okmányok tesznek említést. Minderről így emlékszik meg Galgóczy Károly, Nagykőrös város első monográfiájának írója és szerkesztője: „Városi levéltárunkban nincs anyag, amelyből a régi erdőségek terjedelméről, használatáról és a város lakosságával való viszonyáról világos ismereteket szerezhetnénk…” A török-magyar-kori okmányok között pótharasztjai erdőről legelősör az 1626-dik évről, a körösi Nagyerdőről pedig különösen 1671-től történik említés. Amellett ugyanezen okmányok közt számos „tezkere”, nyugtalevél van a török basáknak és egyéb török főembereknek Nagy-Kőrös által évenként Szent György és Demeter napra száz szekérszámra szállítani kötelezett fáról, azonképp a regestrumokban több helyen fordulnak elő az erdei kártételekből származott bevételi bejegyzések.

Ez utóbbiak kettő tényre engednek következtetni. Először arra, hogy már akkor volt egy kis gond az erdőkkel, mert büntették a tilos legeltetést, vagy falopással kihágó erdei kártevőket; másodszor arra, hogy az erdő akkor már a város birtokában és felügyelete alatt állott. Hasonlóképp ezt bizonyítja a városi jegyzőkönyvben az 1759-dik évről foglalt intézkedés, amely az elkövetett erdei visszaélésekre nézve határoztatott: „ha valaki az erdőről hír és cédula nélkül fát visz, 12 frtra büntetik és marhája elvétetik”.
Nagykőrös város határa – sok más városéval ellentétben – a XVI. század óta nem állt jobbágyi függőség alatt, hanem „.. a lakosság által az állítólagos földesuraktól bizonyos haszonbér, taksa, zálogbirtoklás, később örökmegvétel útján szabad adásvétel mellett használtatott minden járulékaival együtt, amelyek közt az erdő-illetőség is tartozott”.

A város határát birtokló földesurak kilétéről keveset tudunk. Az általuk adott birtokadományozások, illetve a földesúri terhek alól való felszabadulás után alakult ki a helyi közbirtokosok, compossessorok rétege. Az adományozott birtokrészek erdőterületeket is magukban foglaltak, így ezen a jogon a közbirtokosok az erdőből a maguk részére a város közönségétől különálló erdőjogot és illetőséget követeltek. E követelések érvényesítése kapcsán két perüket is feljegyezte a korabeli krónikás. Az egyik perben a közbirokosság a törzserdő hetedrészét követelte a közbirtokossági jogra hivatkozva, míg a másik perben az új homoki erdősítésekről követelt magának külön részt, mivel az erdősített területeket a közös legelőkből hasították ki.
A fenti és az ezekhez hasonló tárgyú perek az ősiséget megszüntető 1848. XV. törvénycikk következtében létrejött egyezség útján szűntek meg.

1848 előtt

1848 előtt négyféle jogi természetű erdőbirtok volt Nagykőrös város határában:

  1. törzserdő birtok, amely a törzshatárnak képzeletbeli, 104 régi jobbágytelekre osztásával volt kapcsolatban, s amelyre a jobbágyfelszabadulások útján létrejött helybeli közbirtokosság is jogot tartott. Ilyen volt a Nagy- és Csókáserdő.
  2. olyan erdő, amely kívül esett a törzserdő területén, s később örökváltság útján jutott a városi lakosság közös birtokába. Ilyen erdő: a Pálfája, Bántős és Pótharaszti erdő.
  3. magánerdő, amely nem közös, hanem egyes birtokosok magántulajdonát képező területeken, régi erdőirtások maradékaiból, vagy új erdősítésekből állt.
  4. régi és új erdősítések, amelyeket a futóhomok megkötésére, vagy a közös legelőterületeken homokkötés céljából létesítettek. Mivel a legelők közös tulajdonúak voltak, így a helybeli közbirtokosság az erdősítések területéből is részesedést követelt magának.

Ez a négy jogi megkülönböztetés végigkísérte az erdőbirtokot egészen a XIX. század végéig. A nagykőrösi erdők szakmai felügyeletével kapcsolatban az erdő feljegyzések a XVIII. század második feléből származnak:

„1769-ben az erdő őrizetére felesküdött erdőbíró és négy csősz rendeltetett. 1771-ben az erdőben majorház állíttatott. 1796 évben Szabó János főszolgabírónak, mint a vármegye által kirendelt fölvigyázónak elnöklete alatt tartott gyűlésen határoztatott, hogy: a. (a Nagyerdőből 1/7 rész a helybeli compossessorátusnak adassék, melyre a közbirtokosok, az 1796-dik évben az erdőre költött 1036 frt kiadás 1/7 részének megtérítését évi 50 frt, azután a Nagyerdőbe két csősz 40-40 frt, és a Pálfájába 2 csősz, 20-20 frt fizetéssel.”

A Nagy- és Csókáserdő a város közvetlen határában a két legnagyobb összefüggő erdőtömböt képezte, s képezi ma is. Keletkezésükről nagyon keveset tudunk. Az erdőkről készült első üzemterv sem tudott egyértelmű választ adni ezen erdők keletkezésére vonatkozóan:

„A városi levéltárban őriztetik egy, az 1816 évben megkezdett és 1834-ig folytatott erdőgyűlések jegyzőkönyve című okmány, melynek száz és néhány lapon összefoglalt végzéseiből kivehető az erdőrendészet tilalmazási, szigorú megfenyítési eljárása falopók és tilos okban legeltetők ellen, sőt megtétettek az intézkedések az erdőknek vágásokra beosztása iránt is, mely vágásokból azután a 39000 quota, vagy birtokrészletekre eső fahozam egy – arányosan elosztott, de nincsen nevezett könyvben semmi nyom az erdő régmúltjának és eredetének, annyi azonban bizonyos, hogy közösen kezeltetett az 1871. LIII. T.cz. 32 §-a szerint, tehát az állam felügyelete alatt álló erdő lévén, kezelése csak jóváhagyott üzemterv alapján történhetik.”

Az idézetben említett erdőgyűjtési jegyzőkönyvek ma már nem találhatóak meg a nagykőrösi városi levéltár anyagában.

Szappanos Sándor a város monográfiájában a Nagy- és Csókáserdő eredetéről az alábbiakat írja:

„Ezen erdőnek eredete és keletkezési ideje egész bizonyossággal meg nem határozható, de a legnagyobb valószínűség szerint oly őserdő ez, amely már N.-Kőrös városnak a honfoglalás idejére eső megalakulása alkalmával is létezett, sőt sokkal nagyobb terjedelmű lehetne, amely alapos feltevést igazolja azon körülmények, hogy a város határában tetemes mennyiségű 1-10 holdnyi hasonkorúnak látszó magánosok tulajdonát képező tölgyerdőcskék léteznek.
A szóban forgó erdő a fent előadottak szerint közös osztatlan birtokot képezvén, az 1879. évi XXXI. T.-cz. 17. §. értelmében rendszeres gazdasági üzemterv szerint kezeltetik és a jogosultak között fel nem osztható”.

A XIX. század utolsó évtizedeinek erdőlírásai alapján e két erdőtömb határos volt észak és északkeleten a nyárkutréti, szénásteleki, nagyerdei, gógányi réteken és a felsőjárási szántóföldeken; délkeleten és délen az u. nyomási és homolytáji szántóföldekkel és szőlőkkel; délnyugaton és nyugaton a Budapestre vezető községi úttal és a szárazdűlői szántóföldekkel.

A Nagy-és Csókáserdő szabályozására vonatkozóan az első adatok 1793-ból valók. Erről így írt Szappanos Sándor:

„Az erdőgyűlési bizottságnak 1822 évben felvett jegyzőkönyvéből az tűnik ki, hogy az erdő szabályozására és a vágások megállapítására már 1793 évben alkottattak bizonyos szabályok, melyeket 1822-ben módosítva a jegyzőkönyvbe vezettek. E szabályok röviden a következőkben foglalhatók össze: Az erdőnek mérnöki felmérése elrendeltetvén 20 egyenlő részre osztott és évenként egy 20-ad része vágatott le.”

„A vágási sorrend megállapítása a compossessorok és a communitás egyező elhatározására bízatott, azonban ajánlatott, hogy azon részek vágassanak le először, amelyekben a fa nagyobb volt. A levágott erdőrészek a gallyaktól és felesleges sarjaktól megtisztítandó. Az erdőnek vágása márciuson tól nem eszközölhető. A fának kiosztása akként történik, hogy a levágott fa az erőnek puszta tereire összehordatott, abból 1/7 része a helyben lakó compossessoroknak, 6/7 rész pedig a kommunitásnak bocsátották rendelkezésére, úgy azonban, hogy ebből a birtok mennyisége és ahhoz mért proportióra nézve jövendőben semmi következtetést vonni ne lehessen.”

„A compossessorok 1/7 illetősége, vagy az úgynevezett nyíl húzással, vagy egyesség útján jelöltetett ki. A nyesedék gally ugyanezen módon az arány szerint lőn kiosztva. Minthogy a jegyzőkönyv adatai szerint némely compossessorok „pusztításokat” okoztak az erdőben: ezeket azzal sújtották, hogy az általuk elpusztított fatömeg osztályrészükbe betudatott. A közösség 6/7 részt fajutaléknak kiosztását a tanács eszközölte, míg a compossessorok az őket illető 1/7 részt önmaguk osztották el.”

A marhák legeltetését a tarvágásos területeken – a sarjerdő-gazdálkodás saját ágainak megfelelően – a negyedik évig szigorúan tiltották. A későbbiek folyamán a legeltetési tilalom a tarvágást követő 15 évig terjedt ki. Az alkalmazott 7 csősz kötelességeit a compossessorok közösen állapították meg, s a megállapított rendszabályokat a megyei törvényszékhez terjesztették fel.

Az erdőrongálókat, „pusztítókat” szigorú pénzbüntetéssel, igen gyakran testi fenyítéssel is sújtották. Ezen felől az okozott kár függvényében minden szál fa után 1 frt kártérítésre is kötelezték az elkövetőt. A kiszabott és beszedett bírságok egyrészt a csőszök bérezésének alapjául, másrészt pedig erdőfenntartási költségek fedezésére szolgáltak.

A fenti intézkedések végrehajtásának ellenőrzésére a járási főszolgabírót kérték fe. 1822-ben az erőterületből való részesedési arány az alábbiak szerint alakult:

  • Compossessorok – 245 quóta (erdőrész)
  • Városi közösség – 14000 quóta (erdőrész)

Feljegyezték, hogy a közköltségek fedezésére (főként iskolák fenntartására) a vágás alá eső erdőrész 1/8 részét közárverésen eladták, s árát a közpénztárba befizették. Arra vonatkozóan, hogy a városi lakosság 14000 quótája milyen területnagyságot, illetve hogy 1 quóta mekkora területet képviselt, nagyon kevés adat maradt ránk. Egy compossessori quóta pld. az 1811. október 23-án tartott erdőgyűlés jegyzőkönyve szerint 75 n. öl volt. A későbbiek folyamán (1846-tól) az erdőkben lévő részeken a tanyaépítést megtiltották. Az erdőfenntartás érdekében kötelező volt minden 90 n. ölön egy „makkfa” meghagyása. Az erdőosztásnak 1822-ben megállapított módja és a részesülési arány 1854-ben ismét változott. Erre vonatkozó adatok Szappanos Sándortól maradtak fent:

„Összeadattak mindazon anyabirtokok, melyektől tulajdonosuk váltságot fizetett s ez összeírási lajstromban mindegyik váltságos birtokrészlet után kitüntetett azon összeg, melyet tulajdonosa 60 kors. forintokban fizetett. Különösen a város alatt levő több ahol is a bokrosi rész felvetetett a jogalapul szolgáló belső birtokok közé. Ily módon az összeírás 39.286 erdőrészt (quótát) eredményezvén, ebből a közönség sörházára és a nagykaszárnya épületeire felszámított erdőilletmény elhagyatván, az összes quóták száma 39000 quótában állapíttatott meg és ez képezi a mostani osztásnak is alapját, mely intézkedés a 3155/1854. számú szolgabírói végzéssel jóváhagyatott. Ugyancsak 1854-ben 742. Sz. alatt a Cs. Kir. Szolgabírói hivatalhoz a quótáknak a telekkönyvbe bejegyzése iránt felterjesztés intéztetett, azonban az eredménytelen maradt.”

A quóták számának 39000-ben való megállapításával együtt a quótákat az anyabirtoktól elválaszthatatlannak nyilvánították úgy, hogy az anyabirtokok megvevője külön vétel nélkül is tulajdonosa lett az erdei járuléknak. Birtoknélküli quótákat pedig csak olyan egyének szereztettek, akiknek birtokukban anyabirtokok is voltak. Az erdőssztyepp természetvédelme során beleütközünk a mai magyarországi természetvédelem meglehetősen speciális problémájába. „Természeti értékeink a helyrajzi számok kalodájába vannak bezárva”.

A jelen: Mi az az erdőssztyepp?

„Az erdőssztyepp zárt erdő, a sztyepp klímaövek átmeneti éghajlati sávjában kialakult növényzeti öv. Ebben a többé-kevésbé zárt erdők általában száraz termőhelyű gyepekkel váltakozva, mozaikos elrendeződésben jelennek meg. Az erdőssztyepp tehát bizonyos értelemben az átmenetek átmenete, melynek kiterjedése a hektáros méretű vegetációs mozaikoktól a kontinensnyi növényzeti övekig terjed”.

Surányi professzor szerint „Éden e vidék, az a javából” és ha elgondolkodunk rajta, akkor beláthatjuk, hogy a mai Nagykőrös és környékének legjobb ismerője nem túloz. Nem csak az ő megítélése szerint vannak csodálatos természeti adottságaink, hanem a világ legnagyobb természetvédelmi szervezete (WWF) is „szentély” jellegű területnek minősítette a nagykőrösi erdőrészleteket. A szépsége mellett „ékkövek” is találhatók. Ezek a több száz éves jelfák. Megvédésüket minden eszközzel segítenünk kell, így is öregbíteni Nagykőrös környékének természeti szépségeit. A nagykőrösi Erdőbirtokosság felvállalta ezek összeírását, a már elnevezett fák kezelését és újabbak kijelölését, valamit azok elnevezését.

Az erdők védelmében

A nagykőrösi erdő növényföldrajzi szempontból a Pannoniai flóratartományba (Pannonicom), az Alföld flóravidékéhez (Eupannonicum) és a Duna-Tisza közéhez (Praematricum) tartozik. Az Alföld homok erdői a Kárpát-medence erdőssztyepp növényzetének igen sajátos, egyedi színvoltjai. A Kárpát-medencén kívül nehezen találni párjukra, gyakorlatilag nem ismerünk sem hasonló termőhelyű, sem fajkészletű erdőt. Nem csupán a hazai értékrendszer szerint, de súlyuk európai mércével mérendő. Ezt a most formálódó európai természetvédelmi információs rendszer is elismeri.

„A nagykőrösi erdő (Nagy-erdő, Csókás-erdő) különleges jelentősége, hogy a Duna-Tisza közén a legtermészetesebb és legnagyobb összefüggő homoki erdőtömb. Magas biodiverzitása önmagában is nagy érték. Ez a méret nem csupán mennyiségi szempontból lényeges, hanem azért is, mivel kialakulhat egy pontról-pontra fellépő jelentős területi variabilitás a termőhely spektrumban, illetve fajkészletben. A területi folytonosság a biztosítéka az egyes részek közti fajcseréknek, ezen nyugszik az erdő önreprodukáló és önirtó képessége. A szakemberek véleménye megegyezik abban, hogy az alföldi homoki erdőssztyepp, tölgyes nemzeti, sőt nemzetközi jelentőségű természeti kincseink egyike” (Fekete Gábor akadémikus)

A Fekete professzor által leírtakra nagyon büszkék lehetünk, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az erdő állapotát megőrizzük az utókor számára is.

Napjainkban már általánossá vált, hogy történeti emlékeinket, használati tárgyainkat, épületeinket meg szeretnénk védeni magunk és az utókor számára. A bennünket körülvevő tájat pedig megpróbáljuk átalakítani. Nem figyelünk a körülöttünk lévő természeti értékeinkre, a fákra, bokrokra, a virágos rétekre. Gyermekeinket nem tanítjuk a természet szeretetére, keveset járunk a virágzó mezőre, az erdőbe. Nincs közvetlen kapcsolatunk a természet szépségeivel. A gyomnövényeket ellenségként kezeljük, a rovarokat kártékony lényeknek. A kertekben ésszerűtlenül használjuk a kemikáliákat.

Minden lehetséges erőnkkel meg kell védeni amint van, mivel az erdőket csak évtizedek, illetve évszázadok alatt, vagy talán soha nem tudjuk újból megteremetni.

A Csókáserdei Vadásztársaságnak ez a célja!

Feliratkozhatsz ennek a cikknek az RSS 2.0 RSS értesítõjére. A kommentálás és a visszapingelés egyaránt lezárva.

A hozzászólás lehetõségek lezárultak.